Szerző:
1qwasyx
» 2011.11.23. 05:43
Orbán Viktor
miniszterelnök jelentős vagyongyarapodáson ment keresztül 1998 és
2002 között, a hivatali évek alatt. A szűkebb család két fő
ingatlanadatát nézve: 1. az 1998-ban már birtokolt 5,5 hektárnyi
földterület négy év múltán a tizenegy és félszeresére: 63 hektárra
növekedett; 2. a tulajdonukat képező (1994-ben 563 ezer forintért
vett) belvárosi lakás helyett kertes sváb-hegyi villát vásároltak
2002-ben (75 millióért), amelynek (több tízmilliós) átépítéséhez
azonnal hozzá is láttak. Ha a tágabb famíliát is idevesszük, akkor
konstatálhatjuk, hogy a miniszterelnök apjának többségi
tulajdonában lévő bányacég, a Dolomit Kft. saját vagyona
meghétszereződött (98-ról 666 millióra nőtt); a másik vállalkozás,
a kizárólagosan birtokolt Gánt-Kő Kft. nyeresége ugyanekkor a
tízszeresére emelkedett (16 millióról 167-re).
Már a családi vagyonszerzés kezdetén, a bányaprivatizációban is
szerepet kapott közpénzből származó tőke. Simicska Lajos, Varga
Tamás és Kövér Szilárd ugyanis azzal a Quality Invest Rt.-vel
szálltak be Orbán Győző üzletébe, amelynek vagyonát a fideszes
székházeladásból befolyt százmilliók adták. Simicskáék 4,75
millióért vettek részvényt a pártelnök apjától, amit aztán 1,2
millióért – tehát 3,55 milliót „ajándékként” hátrahagyva – adtak el
újra neki. (Simicska: „Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye
legyen.”)
Azok a bizonyos „első milliók” tehát nem egyenes úton, hanem az
állami pénz – pártpénz – magánpénz vargabetűjét leírva jutottak el
a családhoz. De hogyan szaporodtak a későbbiek során? Tény, hogy
Orbánék vagyona 1998 és 2002 között nőtt a sokszorosára. Az első
miniszterelnökség éveiben. A néptől kapott közhatalmi mandátum
birtoklása idején. A kérdés az, hogy a vagyongyarapodás a hatalom
felhasználásával, azzal visszaélve történt-e.
E kérdésre először a tokaji szőlők környékén keressük a választ. A
szóban forgó ügy 2005 tavaszán került a közfigyelem fókuszába,
Orbán szerencséjére ismét post festa (miként a bányaügy is):
évekkel a történtek után. Amikor ő maga már nem volt hivatalban. Az
Élet és Irodalom megdöbbentő részleteket közölt olyan üzleti
tárgyalások jegyzőkönyveiből, amelyeken 2000-ben és 2001-ben Orbán
Viktor miniszterelnök is részt vett.13 Mi több: a jegyzőkönyvek
által következetesen taggyűlésnek nevezett összejövetelekre
nemegyszer a kormányfői rezidencián került sor. A Magyar
Köztársaság miniszterelnöke a szövegek tanúsága szerint (névleg a
felesége révén) magántulajdonos üzletemberként tárgyalt többek
között állami vagyontárgyak, illetve vissza nem térítendő állami
támogatások megszerzésének lehetséges módozatairól s az ezek során
követendő taktikáról.
A szóban forgó cég, a Szárhegy Dűlő – Sárazsadány – Tokajhegyalja
Kft. már puszta összetételénél fogva tipikus képlete volt a
korrupciós összeférhetetlenségnek. Az Orbán házaspár üzletfelei
ugyanis olyan állami pozíciókat töltöttek be – bizonyosan a
kormányfő akaratából –, amelyek ab ovo magukban hordozták a
szolgálat–viszontszolgálat mozzanatát. A társaság tagjai tudniillik
– jobb esetben: a saját pénzük, tudásuk és kapcsolataik; rosszabb
esetben: az Orbán jóvoltából elnyert állami tisztségek
fölhasználásával – a hasznukra voltak Orbánéknak. Előmozdították az
ő anyagi gyarapodásukat, amit a kormányfő a nekik osztott
pozíciókkal (az azokkal járó hatalommal, presztízzsel, pénzzel)
viszonzott. Vagy megfordítva: ők hálálták meg az Orbán révén
elnyert pozíciókat és javakat: egyre megy. Hogy konkrétak legyünk:
Szász Attila ügyvéd például állami cégek fb-tagjaként, továbbá
állami felügyeletű cégek és intézmények jogi képviselőjeként csak
2000–2001-ben 50 millió körüli összeget vett föl – miközben a hátán
vitte a Kft. üzleti ügyeit, különös tekintettel a kiszemelt
földterületek megszerzésére. Az utóbbi cél számára aranyat ért,
hogy a sátoraljaújhelyi földhivatalba – merő véletlenségből –
Stumpf kancelláriaminiszter unokatestvérét nevezték ki akkoriban,
így aztán Szász a sárazsadányi polgármesterhez intézett leveléhez
pontos helyrajzi számokkal együtt csatolhatta azoknak az
önkormányzati tulajdonban lévő parcelláknak a listáját, amelyeket
Orbán és társai kinéztek maguknak. A polgármester igen készséges
volt: Orbán (felesége) így vehette meg 2, azaz kettő Ft/m2-ért az
első zsadányi területét, amelyre aztán szőlőültetvényt telepítenek
majd – vissza nem térítendő állami támogatásból. Ezek után nem
csodálkozhatunk azon, hogy 1988 és 2002 között Sárazsadány és
környéke jó pár tízmilliót kapott különféle pályázatok megnyerését
követően – ugyancsak viszsza nem térítendő állami támogatásként. A
Kft. tagja volt még Kékessy Dezső tőkeerős üzletember, Orbán
személyes barátja – majd 2002-től hazánk párizsi nagykövete.
2006-ban aztán (a veje nevén) volt szíves megvásárolni Orbánék
pesti lakását. 63 millióért. A nyolc évvel korábbi vételár (563
ezer Ft) száztizenkétszereséért! Végül, de nem utolsósorban meg
kell említenünk Madarász Lászlót, aki az Orbán által menesztett
Princz Gábor helyét foglalhatta el a Postabank élén 1998-ban. Ezt
követően (1999. december 29-én) nyújtott a Postabank Invest Rt. 145
millió forintos hitelt a Szárhegy Dűlő – Sárazsadány –
Tokajhegyalja Kft.-nek: tehát a főnök (és a nagyfőnök) saját
vállalkozásának.14 S hogy a történet kerek legyen: a következő
évben a Postabank cégei részesültek 90 milliós állami
támogatásban.15
Ha ez az egész vircsaft nem lett volna súlyosan összeférhetetlen,
akkor nem kellett volna titokban tartani. Márpedig titokban
tartották: a közvélemény csak 2000-ben, a HVG jóvoltából szerzett
tudomást arról, hogy a Magyar Köztársaság kormányfője (a felesége
révén) miféle üzleti vállalkozásban vesz részt immáron bő két
esztendeje. Ám hogy ezt mekkora odaadással és miféle eszközök
igénybevételével tette, arra csak öt év elteltével derült fény, az
Élet és Irodalom által prezentált taggyűlési jegyzőkönyvekből.
Ezekből napnál világosabban kiderült, hogy a magyar miniszterelnök
olyan üzleti megbeszélések aktív résztvevője volt, amelyeken egy
magántársaság tagjai azt latolgatták, hogyan juthatnak minél
könnyebben és jutányosabban állami javakhoz. Egyértelmű utalások
estek a vállalkozásuk számára kulcsfontosságú állami cég vezető
posztjaira kinevezett személyek közreműködésére. A miniszterelnök –
mintegy a felvetődő igényekre válaszolva – elmondta: óvatosnak kell
lenniük (ő többes szám első személyt használt), a szóban forgó
állami javak megszerzésére csak darabonként, és csak a
választásokat követően lesz módjuk – de akkor igen. Kiderült az is,
hogy a társaság egyik tagja, a kormányfő nejének régi barátja – aki
a zsákmányul kiszemelt állami cég jogi ügyeit is vitte –
személyesen dolgozott a Hegyalja-törvényen. Eszerint tehát a
parlamenti jogalkotás is igazodott olykor a kormányfő üzleti
vállalkozásának igényeihez!
„Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” –
szólt Orbán elhíresült mondata, amit ő utóbb az államférfiúi
mértéktartás megnyilvánulásaként próbált beállítani, mintha a fenti
óhaj tényleg a kérésre és nem a kapásra: az állami támogatás –
általa e szerint befolyásolható – odaítélésére vonatkozott volna.
De mi történt valójában? Ha tetszik, a dolgok Orbán óhaja szerint
alakultak: tényleg nem az ő cégük kapta a legnagyobb összeget. Csak
a második legnagyobbat! 2001-ben 570-en részesültek vissza nem
térítendő szőlőtelepítési támogatásban az adófizetők pénzéből. Ám
40 milliónál többet csupán két vállalkozás kapott: a Royal Tokaji
Borászati Kft. 44 millió 636 ezret; a Szárhegy
Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. pedig 41 millió 475 ezret.
Sokaknak egyáltalán nem jutott a pénzből. Pedig Orbán a későbbi
nyilatkozataival rendre azt a látszatot keltette, mintha olyan
normatív juttatásról lett volna szó, amit igény esetén a Magyar
Köztársaság minden polgára megkap, majd legvégül – és persze
kevesebbet – kaphat belőle a kormányfő (neje) is. Holott az
ellenkezője történt: a kormányfő (nejének cége) kistermelők
tucatjai elől happolt el tízmilliókat úgy, hogy azoknak egy fillér
sem jutott. Az illusztris tagokból álló korlátolt felelősségű (és
erkölcsű) társaság – a 2001-ben elnyert bő 41 millión fölül –
további két alkalommal részesült még szőlőtelepítésre és
meliorációra fordítható ingyenes állami forrásból, mindösszesen
64,5 millió Ft értékben.
Külön biznisz volt ezen fölül a szőlőfelvásárlási projekt.
A miniszterelnöki pár cégének első teljes évi bevétele az állami
Tokaj Kereskedőház Rt.-től származott 2000-ben, ami 2 703 000
forintot tett ki. Az összeg maga nem túl érdekes, az viszont annál
inkább, hogy a tokaji állami cég – az egyéni termelőkön túl –
egyedül ettől a társaságtól vett át szőlőt abban az évben. Ám még
ennél is érdekesebb a felvásárlásra fordított pénz eredete. Azt
ugyanis külön kormányhatározat biztosította: 1,5 milliárdos
tőkeemelést elrendelve a Tokaj Kereskedőháznál. Az eset még nagyobb
volumenben ismétlődött meg 2001-ben – a választások előtti utolsó
szüret idején –, amikor is 2,5 milliárdos újabb állami tőkeemelés
történt, egy újabb kormányhatározatot követően. Minden idők
legnagyobb szőlőfelvásárlását bonyolította le abban az évben a
Tokaj Kereskedőház. Csak aszúból hatszor annyit vett át, mint
bármely más esztendőben. E célból „bevezettek egy új felvásárlási
osztályt… amivel a gyengébb minőségű aszú megvételére is
lehetőséget teremtettek.”16 2000-ben és 2001-ben a szóban forgó
állami társaságnak juttatott négymilliárdos összeg jóval nagyobb
volt, mint a teljes magyar borágazatnak nyújtott összes állami
támogatás. Egész pontosan annak a 63 százaléka. Miközben Hegyalján
az ország szőlőültetvényeinek csupán a 6 százaléka volt található.
Ám ez a 6 százalék magába foglalta Orbánék szőlőjét is.
A történet azonban még ezzel sem kerek. Az állami tőkeemelés
indokaként ugyanis „a termelési biztonság megszilárdítása és a
technológiai fejlesztésen keresztül történő piacépítés”
szerepelt,17 csakhogy a Tokaj Kereskedőház korántsem erre
fordította a pénzt! A 2000-es 1,5 milliárdból 1,2
szőlőfelvásárlásra ment el az amúgy értékesítési gondokkal küzdő
vállalatnál, fejlesztésre az összeg töredékét költötték, alig 300
milliót. A következő évi 2,5 milliárdból pedig már csak 150 milliót
fektettek a technológiai fejlesztésbe, a többit megint a
felvásárlás vitte el. „A négymilliárdos állami tőkejuttatás… tehát
távolról se szolgálta a cég technikai-technológiai felzárkózását; a
borvidék jövője szempontjából pedig kifejezetten káros volt…
konzerválta a… korábban kialakult termelési, felvásárlási
viszonyokat… elmaradt a borvidék kistermelőinek felkészítése az új
gazdasági környezethez való alkalmazkodásra, az uniós
tagságra.”18
Ám a milliárdos állami források eltékozlásának okaként korántsem
csak a felelőtlenség játszott szerepet. Tudnunk kell azt is, hogy
Orbán kancelláriaminiszterének igen kiterjedt és népes famíliája is
e vidéken lakik és gazdálkodik. A számok magukért beszélnek: a
Fidesz kormányra kerülését megelőző évben a Stumpf család tagjai
még ötmilliót se kaptak a Tokaj Kereskedőház által felvásárolt
szőlőjükért. 2000-ben viszont – miután a kormány másfél milliárdot
pumpált a cégbe – már 17,7 millió ütötte a markukat. Egy évre rá
pedig – az újabb, immár 2,5 milliárdos tőkeemelés nyomán – 30,6
millió! És vajon ki volt a Tokaj Kereskedőház feltőkésítését
elrendelő kormányhatározatok előterjesztője? Stumpf István
kancelláriaminiszter, személyesen. (Zárójelben: a cég általános
vezérigazgató-helyettesét Stumpf Miklósnak, a marketingigazgatót
pedig Stumpf Andrásnak hívták.) Végezetül idekívánkozik még egy
adalék: a Tokaj Kereskedőház Rt. a négymilliárdos állami
többletforrás ellenére 2002-ben már 300 milliós veszteséggel zárta
az évet.
A szőlőfelvásárlási projektet ezzel lezárhatjuk, de van itt még egy
apróság. 2005-ben a gazdasági minisztériumból ugyanis előkerült egy
érdekes adat, miszerint „másfél kilométeres bekötőút építéséhez 12
és fél milliós támogatást nyert 2000-ben a sárazsadányi
önkormányzat. A zártkerti bekötőút – amely a 087 és 089 helyrajzi
számon szerepel, és a 37. számú főúthoz csatlakozik – vagyis
Orbánék szőlőbirtokára vezet.”19
Ezzel válik kerekké ez az émelyítő történet.
Ám ha lehet, még ennél is émelyítőbb a felcsúti földek és a váli
vízrendezés históriája. Nevezett földek magántulajdonúak, a
beruházás viszont állami pénzből zajlott 1998 és 2002 között.
Kell-e mondani: a magántulajdonos az akkori (s a mai)
miniszterelnök hitvese. Kezdjük a földvásárlással. Orbán Viktor
(papíron: Lévai Anikó) 2001. október 31-én 54 hektárnyi (539 380
négyzetméter) 762,98 aranykorona értékű Felcsút környéki földet
vásárolt. Ez eddig rendben volna. A föld árát illetően azonban már
van némi gond, mert a miniszterelnök(né) megint csak olcsón
vásárolt. Aranykoronánként 8 ezer alatt, miközben a Fejér megyei
illetékhivatal kimutatása szerint egy aranykorona akkori átlagára
azon a vidéken elérte a 16 ezer forintot.20 De vajon ki adta el
Orbánéknak fél áron (mindössze 6 millióért) az 54 hektárt? Bognár
Sándor, a Herceghalmi Kísérleti Gazdaság Rt. vezérigazgatója. Akit
két éve – már az Orbán-kormány alatt – neveztek ki a szóban forgó
állami cég élére. A HKG Rt. ráadásul egyike volt annak a tizenkét
állami gazdaságnak, amit Orbán pályázat nélkül privatizált
2001-ben. S vajon ki lett az immár magángazdaság többségi
tulajdonosa? Bognár Sándor. Pontosan mikor? Két héttel azután, hogy
Orbán(né) fél áron megvette tőle az 54 hektárt.
Mondtam, émelyítő történet lesz – de még korántsem vagyunk a végén.
Mert mindössze hat héttel ez után újabb érdekes dolog történt.
December 11-én az Országgyűlés roppant magas: 2,7 milliárd forintos
címzett állami céltámogatást szavazott meg Felcsútnak és további öt
szomszédos falunak, belterületi vízrendezés céljára. (Már ahhoz
törvénymódosítás kellett, hogy ezt egyáltalán megtehessék. 2001
előtt ugyanis a tárgyév március 31-ig nyújthatták be a címzett
támogatásokra szóló pályázatokat a helyi önkormányzatoknak, és ezt
követően döntött róluk a kormány, majd a parlament. Orbánék tehát
előrehozták a határidőt, a választások elé, így aztán nem is
pályázatok alapján döntöttek, hanem csak „beruházási koncepciók”
alapján.)
Ám most jön a java: „A Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási
Minisztérium a harmincadik helyre sorolta a beruházást az
előterjesztésről szóló szakvéleményében. A Fidesz-többség azonban
előbb titkosította a parlament szakbizottságában erről folyó vitát,
majd a hivatalos előterjesztő, a Pintér Sándor vezette
Belügyminisztérium az első helyre tette a váli-völgyi összefogást.
Így kapta meg negyven nappal Orbánék felcsúti földvásárlása után az
év legmagasabb céltámogatását… második helyre szorítva egy
kórház-rekonstrukciót.”21
Az Orbán család vagyonosodását vizsgáló parlamenti bizottság adata
szerint: a felcsúti vízelvezetésre adott 2,7 milliárdos állami
támogatás az abban az évben a költségvetésből hasonló célra
fordított céltámogatási keret 90, azaz kilencven százaléka volt! A
bizottság jelentésében olvasható ez is: „A támogatás, a vízjogi
engedélyt kiadó Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság álláspontja
szerint, szakmailag indokolatlan, az Állami Számvevőszék utólagos
vizsgálata szerint pedig pénzügyileg erősen túlméretezett
volt.”22
S hogy teljes legyen a kép: „Az Orbán-kabinet ugyanakkor 38
önkormányzat hasonló kérelmének elutasítását javasolta, köztük
olyan területekét, ahol az árvíz hatalmas károkat okozott. 2001
márciusában árvíz sújtotta beregi települések, Csaroda, Jánd és a
többiek hiába kértek, egyetlen fillért sem kaptak belterületi
vízelvezetésre. A víz az emlékezetes év tavaszán abban a térségben
több ezer házat sodort el.”23
Csupán a kormányfői lokálpatriotizmus kóros túltengéséről lenne
szó?
Dehogy! „Ebből a támogatásból vásároltak meg 2001. december 11-én
[tehát még azon a napon, amelyiken az Országgyűlés megszavazta a
pénzt – D. J.] Felcsút határában egy három hektárt valamivel
meghaladó, 84,47 AK értékű földterületet a beruházáshoz tartozó
záportározó céljára, mégpedig annak a két nővérnek az egyikétől,
akiktől Bognár eredetileg vásárolta a Lévai Anikónak olcsón
továbbadott földet. A vételár 10 millió Ft, azaz 118 385 Ft/AK, ami
hétszerese az akkori felcsúti átlagos földárnak és tizenötszöröse
annak a vételárnak (7864 Ft/AK), amennyiért másfél hónappal
korábban Lévai Anikó vásárolta meg Bognár Sándortól az említett
földterületet.”24 Ezek szerint a Magyar Köztársaság állami
költségvetéséből (önkormányzati áttétellel) történt túlfizetéssel
kompenzálták a kormányfő családjának potom áron nyélbe ütött
földvásárlását!
Mi jöhet még ezek után? Nézzük: „Csupán a kapubejárókra 1 milliárd
130 millió forint közpénzt költöttek Fejér megye hat településén a
Váli-völgy vízelvezetése kapcsán. A térburkolati díszítőkövekkel és
az árkok fölötti kocsi-behajtókkal együtt az Alcsútdobozon,
Felcsúton, Kajászón, Óbarokon, Tabajdon és Válon megépült bejárók
folyómétere átlag 110 ezer forintba került. »A címzett támogatás
felhasználása, a pályázat indokoltsága és jogossága nem állapítható
meg« – mondta ki az Állami Számvevőszék jelentése. A kapubejárók
darabonként félmilliós átlagáron készültek (479 515 Ft), és
összesen 2 357 darab van belőlük.
A Váli-víz csekély vízhozamú, keskeny medrű, lassú folyású patak.
Az ÁSZ-jelentés szerint mégis 57 kilométernyi burkolt árok épült
meg 1 milliárd 182 millió forintnyi közpénzen. Zárt
csapadékcsatornára közel 78 milliót (3,3 kilométer), földárokra
közel 182 milliót (17,7 kilométer) fordított a kivitelező Viadom
Rt.”25
De hát miért ment végbe a magyar adófizetők milliárdjaiból ez az
esztelen költekezés? A válasz: „A beruházást végző Viadom Rt. által
a Magyar Államkincstárhoz benyújtott elszámolásból megállapítható,
hogy a beruházáshoz az Orbán Viktor édesapjának többségi
tulajdonában lévő Dolomit Kft. több tízmillió forint értékben
szállított murvát, betont és a csapadék-levezető árkok kibélelésére
szolgáló betonelemeket. A beruházás utólagos ellenőrzéséről szóló
ÁSZ-jelentés rámutat, hogy a támogatás teljes összegének több mint
40 százalékát az árkok áthidalására szolgáló kapubejárók
emésztették fel, amelyek ára az eredetileg tervezettet több mint
ötszörösen haladta meg. Az Orbán Győző és családja tulajdonában
álló Gánt-Kő Kft. honlapjáról pedig megtudható, hogy az e
kapubejárókat burkoló… térkő szárított dolomitőrleményből
készül.”26
Végül a pont az i-re: „A beruházás befejezését követően a felcsúti
földárak a Fejér megyei átlagnál mintegy kétszerte gyorsabb
növekedésnek indultak. A Lévai Anikó által négy éve 6 millió
forintért vásárolt földterület mai forgalmi értéke – a környékbeli
termőföldek átlagárát alapul véve – 34,3 millió forintra
becsülhető. Belterületbe vonásuk esetén pedig – amire
elhelyezkedésük alkalmassá teszi őket, és amiről Orbán Viktor a
bizottság előtt elismerte, hogy volt már rá kezdeményezés… –
értékük mai áron elérheti a 400 milliót is.”27
Orbán Viktor apjának cégei, mint az elején láthattuk, ugrásszerű
vagyongyarapodáson mentek keresztül fia hivatalviselése idején. A
váli beruházás iménti részletein túl álljon itt még két adalék. Az
egyik a Dunaferr-ügy. A dunaújvárosi állami vaskohászati cég
megújított vezetése 1999-ben 5 évre szerződést kötött a Dolomit
Kft. vezetőjével, Orbán Győzővel, évi 140 millió forint értékben.
Pályáztatás nélkül. A beszállítóváltás hivatalos indoka az volt,
hogy Orbán Győző olcsóbban szállított. Utóbb (megint csak utóbb!)
kiderült, hogy a dolgot egy könyvelési trükkel lehetett így
beállítani: a kormányfő apjának a köve azért volt papíron olcsóbb,
mert az árába nem számították be a szállítás költségét: azt külön
számlázták…
A másik az autópálya-építés ügye. Szállított-e követ a
miniszterelnök apja az állami nagyberuházásokhoz? A fia szerint
nem. Mert ő lebeszélte erről: „Ez egy nagyon nehéz beszélgetés volt
egyébként. Tehát ő nem értett ezzel egyet, de aztán végül azt
mondta, hogy biztosan vannak olyan összefüggések, amiket én jobban
látok, mint ő, és akkor ezt elfogadta. És onnantól kezdve ő nem
vesz részt. Tehát minden, ami ezzel ellentétes hír, az légből
kapott, üres vádaskodás” – jelentette ki a kormányfő 2001.
augusztus 28-án a Magyar Televízióban.
Nézzük, mi történt valójában. „Az autópálya-építésre felkészült az
Orbán-bánya is. Az olcsó sztrádatöltő anyag beszállításához a
szülők és a testvér bányacége, a Gánt-Kő Kft. megszerezte a
bányászati jogot egy várpalotai… önkormányzati képviselő…
földterületére. Ám a készülő botrányból a miniszterelnök kérésére
kimenekültek [idáig stimmel]: a bányászati jogot 2001 februárjában
átruházták a papa vezette bányacég kereskedelmi igazgatójának
betéti társaságára [erről már nem beszélt a fiú]. Így a
startpisztoly eldördülése után fergeteges tempóban kezdhette meg a
kőbeszállítást az elsőként elindított nagyberuházás, az M7-es
autópálya felújításához. A pályázat nélküli kiválasztással felkért
Vegyépszer–Betonút páros alvállalkozójának, a felcsúti Femol
Kft.-nek az alvállalkozójaként.”28
Persze ez sem derült ki azonnal. „A Vegyépszer és a Betonút Rt.
által alkotott Magyar Autópálya Konzorcium sokáig titkolta a
sztrádaépítésben résztvevő 450 alvállalkozó névsorát… A Femol Kft.
neve nem mondott semmit, egész addig, míg ki nem derült: a
miniszterelnök a focimezén viseli a cég logóját…”29 És kiderült még
valami. Az Orbán Győző alkalmazásában álló kollégának átpasszolt
vállalkozás, a Bányaker 100 Bt. „az engedély jogerőre emelkedése
előtt kezdte meg a beszállítást. Az engedélyezett mennyiséget idő
előtt kitermelték. Amikor ez nyilvánosságra került, hetekig állt az
építkezés! A szabályos engedélyre vártak, miközben az M7-es
szájában tétlenül állt a konkurens cég kipróbált bányája
Polgárdiban. Nem vették igénybe, inkább kivártak, míg a hivatalok
soron kívül az orvbányászattal megkezdett kitermelésre nyomják a
pecsétet.”30
Folytathatnánk még egy ideig, de ennyi is bőven elég ahhoz, hogy
határozott igennel felelhessünk a föltett kérdésre: az Orbán
família 1998 és 2002 közötti intenzív vagyongyarapodása a
miniszterelnöki pozíció gátlástalan fölhasználásával történt. A
néptől kapott közhatalmi mandátummal súlyosan és nagyon tudatosan
visszaélve. Olyan tudatos elvetemültséggel, amelyhez foghatót hiába
keresünk a többi magyar kormányfő esetében.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy Orbán Viktor korrupt
miniszterelnök lett volna. A korrupció a fenti dolgokhoz képest
szimpla ügy. Ott az történik, hogy a hatalom birtokosa részrehajló
döntést hoz. Amellyel nem a köz érdekét szolgálja, hanem valakinek
a magánérdekét, akitől cserébe ellenszolgáltatást fogad el. Nem tud
ellenállni a hatalom környékén jelentkező kísértésnek, meginog
egyszer, kétszer, háromszor – s aztán már maga is keresi az
alkalmakat.
Orbán esetében nyilván nem erről van szó.
Hanem valami egészen másról: valami sokkal súlyosabb és sötétebb
dologról.
Hogy pontosabban miről, arra csak a fideszes pártfinanszírozás
mechanizmusainak megismerése deríthet némi fényt.